Az, hogy a tudományos kutatásokat szükséges-e korlátok közé szorítani -és ha igen, akkor ez milyen módon lehetséges- egy fontos és érdekes kérdés, ehhez képest csak ritkán hallunk róla.
Szerintem a témának az iskolákban is helye lenne, hiszen ha ott arra tanítanak, hogyan lehet bizonyos anyagokat előállítani, meglévőket módosítani, új eszközöket adni az emberiség kezébe satöbbi, akkor talán joggal várhatjuk el, hogy azt is tudják, ezzel erkölcsi felelősség is jár.
Hogy mennyire nehéz egy-egy felfedezés jó vagy rossz mivoltáról dönteni, azok az eredmények is bizonyítják, melyek sokszor a jószándékú találmányból fordultak át rosszba vagy éppen fordítva:
- A román vegyész, Lazar Edelenau fedezte fel az amfetamint, melyet később hörgőtágító hatása miatt az asztma kezelésére hoztak forgalomba. Aztán az egyetemisták és a hadsereg már egészen más céllal alkalmazta…
- A harci gáznak kifejlesztett mustárgázról hamar megfigyelték, hogy jelentős fehérvérsejt csökkenést okoz. Ez vezetett az első kemoterápiás szer, a mustárnitrogén felfedezéséhez, mellyel 1942-ben jelentős javulást értek el limfómás betegeknél.
Ez a pár eset is mutatja, amit már mindenki régen tud: egy kutatási eredményt mindig üdvözölni kell, annak felhasználhatóságának eldöntésében pedig egy művelt társadalom közös akaratára lenne szükség, hogy ne egy ember nyomja meg mindig azt a bizonyos gombot.
A tudomány szabadságának van egy kifejezetten vicces vetülete is, melyről minden évben megemlékeznek az Ignobel-díjak átadásával. Sosem értettem, hogyan képesek sokszor kifejezetten nagynevű egyetemek ilyen kutatásokat támogatni, de én imádom ezeket. Néhány példa:
- A Newcastle-i Egyetem kutatói állatorvosi kategóriában nyerték el a díjat, mert kimutatták, hogy azok a tehenek, amelyeknek van nevük, több tejet adnak, mint a névtelenek.