Amikor tudománytörténetben utazó magyar bloggerként azt a felhívást láttam, hogy írjon ’idegen’ témában posztot pénzért, akkor ez volt az első reakcióm:
Ennek oka pedig az, hogy jól ismerem a 20. század legkiválóbb idegenbe szakadt magyar fizikusközösségét, és pontosan tudtam, hogy történetüket csillogó szemmel fogja olvasni mindaz, akit érdekelnek a természettudományok, akit érdekel a történelem, aki büszkén olvas honfitársai külföldi elismertségéről.
A múlt század negyvenes éveiben kezdett terjedni a Manhattan-tervben (melynek célja az atomfegyver kifejlesztése volt) részt vevő magyar tudósokra vonatkozó 'marslakók' elnevezés. Enrico Fermi - aki Szilárd Leóval megépítette az első atommáglyát 1942-ben - feltételezte egy földön kívüli, "igazán különleges és tehetséges" civilizáció létezését, mely bolygókat gyarmatosít. Nem értette azonban, hogy hol vannak most, hiszen a miénkhez hasonló, kiváló adottságokkal rendelkező planétát bizonyára nem hagynának figyelmen kívül. Szilárd így válaszolt neki:
„Itt vannak közöttünk, de magyaroknak mondják magukat.”
A tréfás megjegyzést alátámasztani látszott az a tény, hogy a korabeli Budapest lélekszámához mérten valószínűtlenül nagy számban adott nagy tudósokat a világnak.
Az öt marslakó (Wigner Jenő, Neumann János, Teller Ede, Szilárd Leó, Kármán Tódor) rengeteg fontos felfedezést tett, például a szuperszonikus repülésben, a rakétatechnológiában, a kvantummechanikában, a molekuláris biológiában, a játékelméletben, a modern számítógépek kifejlesztésében és a sort még hosszasan lehetne sorolni.
Természetesen az 'idegen' szóról rögtön az 5 fizikus, és ez az anekdota jutott eszembe. Az igazság azonban az, hogy bizonyos tekintetben valóban kívülállóknak számítottak, mégis túlzás idegeneknek nevezni őket választott hazájukban, hiszen mindahányan a legkiválóbb amerikai egyetemek professzorai voltak, széleskörű elismerésben volt részük, sok esetben pedig fontos pozíciókat is betöltöttek. Egyikük azonban még köztük is outsidernek számított közéleti megnyilvánulásaival, politikai szerepvállalásával, tudóstársaihoz fűződő viszonyával. Bizony, ez nem más, mint Teller Ede, a hidrogénbomba atyja.
Bár Németországból kényszerűségből emigrált, Amerikában saját magának köszönhette, hogy a tudományos közélet jelentős részéből kiközösítették. A Manhattan-projekt vezetőjét, Robert Oppenheimert 1953-ban a Szovjetúnió számára végzett kémkedéssel vádolták meg, ezért 1 évvel később zárt ajtók mögötti meghallgatásán megbízhatósági engedélye felől döntöttek. Teller Ede volt az egyetlen vezető kutató, aki a biztonsági engedély megadása ellen tanúskodott:
„Személyesen sokkal nagyobb biztonságot éreznék, ha a köz ügyei más kezében nyugodnának”.
Oppenheimer nem kapta meg az engedélyt, Teller pedig száműzte magát a természettudományos körökből. Hans Bethe és Isidor Rabi, a két Nobel-díjas fizikus ezután kezet fogni sem voltak hajlandók vele.
Teller 1991-ben a béke Ignobel-díjat is bezsebelte, a következő indoklással: a hidrogénbomba és a csillagháborús terv kitalálásáért, illetve egész életén át tartó munkásságáért, amivel megváltoztatta az emberiség békével kapcsolatos gondolatait.
Ezek után sokan veszik a bátorságot és pálcát törnek felette, néhány dolgot azonban nem árt figyelembe venni:
1. Oppenheimer korántsem volt könnyű esetnek nevezhető. Göttingenben Max Born doktorandusza volt, aki a következő jellemzést írta róla:
„Ő látszatra szerény, de valójában belül igen arrogáns. Kétségtelenül nagyon tehetséges, de nincs semmi intellektuális fegyelem benne. Mindent jobban tudó ember modorával és minden neki adott ötletet kisajátítva mindannyiunkat megbénított háromnegyed évre. Végre fellélegezhettem, hogy elment és újra van bátorságom nekikezdeni a munkának.”
Bár ez nem igazolhatja azt, amit Teller az amerikai kutatóval tett, mégis ad némi magyarázatot a történtekre.
2. Náci Németország, második világháború, deportálások, fegyverkezési verseny, mccarthyzmus, hidegháború… Ítéletet mondani olyan felett, aki mindezt saját bőrén tapasztalta még akkor is őrültség, ha történetesen a hidrogénbomba atyjáról van szó.
3. Elért eredményeinek köszönhetően neve a legnagyobbak közt említhető. Például a Stephen Brunauerrel és Paul Emmettel megalkotott BET-egyenletek 50 éven keresztül a legtöbbet idézett cikkek között volt.
4. A magyar fizikust a reaktorbiztonság atyjának is tartják és nem véletlenül. Felismerte a grafitmoderátoros, vízhűtéses reaktorok veszélyforrását (Teller-effektus), és kemény küzdelemmel sikerült leállíttatnia az USA-ban az olyan grafitos reaktorok működtetését, mint amilyen például később a csernobili erőmű lett (csoportjának számításai titkosítva voltak, így a szovjetek nem juthattak hozzá eredményeikhez).
Teller a béke elérésének azon szélsőséges módja mellett harcolt, mely szerint minél pusztítóbb fegyverek vannak a kezünkben, az országok annál kevésbé folyamodnak háborúkhoz vitáik rendezésekor, ez pedig sok ellenérzést váltott ki vele szemben. Olyannyira, hogy érdemeit sajnos hajlamosak elfelejteni és a háború megszállotjaként emlékezni rá.