simple science

Kis kitérő...

Minden egyes alkalommal, amikor reblog sprint (blogverseny itt, az Origón, amikor egy megadott szó köré kell építeni a posztot) kezdődik, ugyanazokon az állapotokon megyek keresztül:

1. Értetlenség: annyi szó van, miért pont ezt kellett választani
2. Düh: erről nem lehet semmi érdekeset írni b*sszátok meg
3. Remény: eszembe jut valami a szóhoz kapcsolódó klassz téma
4. Megvilágosodás: rájövök, hogy annak a történetnek valójában semmi köze a megadott szóhoz
5. Elfogadás: majd a következő versenyen
6. Küzdőszellem: az utolsó éjjel, hajnal 5-ig mégis írok egy posztot

A 2 hétből rendszerint az ötös pont állapotában töltök 13 napot, most viszont a kettesben voltam ugyanennyit, szóval kedves reblog szerkesztők:

Általában két dolgot igyekszek kerülni egy-egy posztban: az egyértelmű asszociációt (például a ’másnap’ kapcsán a másnaposságról írni), és azt, hogy túl sok személyes vélemény kerüljön bele. Utóbbiért rendszeresen meg is kapom a ’túl száraz’ jelzőt a bejegyzéseimre. Most viszont rendhagyó módon eltekintek ettől a rendkívül mély ars poeticától és a ’szokás’ szó kapcsán a cigiről írok és meghintem annyi kocsmafilozofálással, hogy szaftos legyen, mint egy szelet angus marha.

Amik felfedik igazi arcunkat

Az emberiség rendszeresen tesz olyan dolgokat, melyek aztán kitűnő alapjául szolgálnak annak, hogy megismerjük belőle a természetét. Például magányos hódítókként hajóra szállnak, ideológiákat gyártanak vagy önzetlenül feláldozzák magukat. Aztán olyan művek születnek, mint a Robinson Crusoe, Az ember tragédiája vagy a Gran Torino, melyek hatására mindig többet tudunk meg magunkról.

Van egy olyan emberi szokás, amit azért tartottam mindig érdekesnek, mert az előbb felsoroltakhoz hasonlóan, rengeteget elmond az emberi viselkedésről. Ez pedig nem más, mint a dohányzás.

A dohányzás szokása alapján ilyenek vagyunk:

Önpusztítók

Azt az elképesztő önpusztító hajlamot, ami bennünk lakozik jól mutatja, hogy bár a cigaretta születési rendellenességeket, szellemi és testi fogyatékosságot, tüdőrákot okoz, mégis évente több billió fogy belőle. Hiába tudjuk, mi van benne (csak említés szintjén néhány: nikotin, benzol, ammónia, hidrogén-cianid, aceton, formaldehid, kátrány, szén-monoxid), képesek vagyunk azzal megnyugtatni magunkat, hogy ’hát valamiben meg kell halni’.

Csak hogy legyen szájensz is:

• A lerakodó kátránynak köszönhetően folyamatosan csökken tüdőnk légzési felülete
• A nikotin halálos dózisa 20-60 mg. Enyhe mérgezés során fejfájást, szédülést, hányingert, hasmenést, verejtékezést, szapora pulzust okoz (aki emlékszik még az első cigijére, annak alighanem ismerősek ezek a tünetek).
• Az érrendszert károsító hatása miatt közvetve szinte minden szerv működését károsítja. 
• A dohányfüstben található rákkeltő anyagok minden daganattípus előfordulási gyakoriságát emelik, de különösen a szájüregi, gége-, és tüdődaganatok számát.
• A dohányosok élete évekkel megrövidül, de életminőségük is határozottan romlik.

Képmutatók

Míg az ember önpusztítási hajlamával kapcsolatban aligha találunk jobb példát a dohányzásnál, a képmutatás terén már nagyobb a verseny. Ott van például a karácsony, a pornó, a politika stb. Látni azt az indulatot, amit egy átlagemberből kivált a könnyűdrogok legalizációjával kapcsolatos vita, eléggé érthetetlen, figyelembe véve, hogy Magyarországon minden ötödik ember a dohányzás következményeként hal meg és azt mégsem tiltja semmiféle törvény.

Felelőtlenek

Ha egy dohányos szokásával fenntart egy teljesen felesleges iparágat (mert azt az évi 5-6 billió bagót el is kell készíteni), az okozott szeméttel folyamatosan mérgezi a talajt, a vizeket (például a csikk olyan anyagokat tartalmaz, melyeket a cigarettából vesz át), mérgezi a környezetében élőket és magát is, akkor elég nehéz elhitetni másokkal, hogy ő alapvetően felelősségteljes csak hát szereti a fílingjét.

Végülis nevezhetjük-e szokásnak a cigizést?

Nem akartalak titeket fárasztani azokkal a szokásos körökkel, hogy 'és akkor ki terjesztette el Európában, hogy szűkíti az ereket stb' hisz ezeket már elég sokszor leírták. Azt szerettem volna Nektek bemutatni, hogy a cigizés milyen kristálytisztán mutat rá bizonyos jellemvonásainkra. Egyébként jómagam is hódoltam eme szenvedélynek és persze a mai napig ha csak kávé vagy pia kerül a szervezetembe, le kell játszanom az érvek és ellenérvek csatáját :) És hogy mi az az egyetlen érv ami valaha is mellette szólhatott? Természetesen csak egy dolog: a lazaság, a lázadás szimbóluma. 
 

A cigivel fiatalon megpróbálja demonstrálni az ember, hogy őt nem érdeklik az egészségügyi kockázatok, nem érdeklik a törvények, és nem kíváncsi a jótanácsokra. Persze a függőség aztán villámgyorsan kialakul és már nagyon nehéz észérvekkel meggyőzni egy dohányost, hiszen érezhetően nem az eszével vitázol, hanem a nikotin hatására felszabaduló dopaminnal vagy kénytelen hadakozni.

És ennél a résznél megint csak a fent említett 4-es pontnál találom magam. Köthetem-e a dohányzás témáját a 'szokás' szóhoz? Persze a köznyelvben ez bevett, hiszen a lerakását is 'leszokásnak' nevezzük. De lehet-e szokásnak nevezni egy olyan tevékenységet, amit kizárólag egy vegyület iránti függőség okoz? Szerintem bizony nem...

Életünk során gyakran érezzük azt ’bárcsak előre tudtam volna mi fog történni, akkor biztosan jobb döntést hozok’. Persze a jövőbe látás lehetőségét gyorsan el is hesegetjük magunktól és valószínűleg jobban is tesszük, máskülönben  hamar a TV2 ezotévéjében találnánk magunkat, amint éppen baromságokat beszélünk.

Nem kell időgép ahhoz, hogy bizonyos eseményeket képesek legyünk megjósolni, csupán nyitott szemmel kell járnunk a világban, törekedni arra,hogy minél objektívebbek legyünk, saját érzelmeinket pedig kizárjuk. És hogy ez ne csak egy levegőben lógó, filléres bölcsesség maradjon, nagyvonalakban bemutatok egy embert, akinek megvoltak ezek a képességei, és segítségükkel nemcsak hogy túlélte a 20. század legsötétebb időszakát, de azon változtatni is tudott.

Németország, 1933 március 31. Egy magyar származású, zsidó fiatalember úgy dönt, nincs többé biztonságban és Berlint maga mögött hagyva Londonba utazik. Ez volt az utolsó vonat, melyen zsidókat is kiengedtek az országból, másnap elkezdődött a zsidóellenes bojkott. A fiatalember Szilárd Leó volt, akiról barátja, Teller Ede azt mondta, különleges képessége volt ahhoz, hogy megjósolja a jövőt.

„Az embernek nem kell sokkal okosabbnak lennie a többinél, ha boldogulni akar az életben, az is elég, ha csak egy nappal megelőzi őket”

-magyarázta Szilárd

Ehhez hasonló, már-már zavarba ejtő előrelátásokkal van teletűzdelve ennek a páratlan egyéniségnek az életrajza, melyből most szemezgetek Nektek egy keveset.

Miért tarthatta Teller jósnak Szilárdot?

• Utazása Londonba második emigrációját jelentette, de ez cseppet sem zökkentette ki munkájából. 2 év alatt 2 szabadalmi bejelentést is tett: egyet a nukleáris láncreakció energiatermelésben való alkalmazásának lehetőségéről, egyet pedig az atombomba működésével kapcsolatban. Utóbbit –3 évvel a 2. világháború kitörése előtt- mint katonai titkot, a Brit Admiralitásra bízta attól tartva, hogy a felfedezést a németek felhasználják.  
• Továbbálva Európából, már Amerikában érte a hír 1939 januárjában, hogy Németországban felfedezték, a neutrongazdag urán két könnyebb atommagra hasad szét. Ekkor ötlött fel benne a gondolat, hogy valószínűleg ez az a hiányzó láncszem, amelyre szükség van a nukláris láncreakcióhoz. Rögtön el is ment Einsteinhez és megírták Roosevelt elnöknek azt a levelet, amely az atombomba kifejlesztését célzó Manhattan-terv kiindulópontjává vált (Einstein-Szilárd-levél). Szilárd elsőként döbbent rá arra a veszélyre, amit a bomba Hitler kezében jelentene. 
• Átlátva azt, mekkora veszélyt rejt magában a maghasadás felfedezése az adott politikai környezetben, elsőként sürgette a bomba megépítését. Olyan nagyszerű – és a témában legjáratosabbaknak számító -tudósok, mint Rutherford vagy Fermi sem voltak képesek ezt rögtön megérteni . Azonban mire meggyőzte a körülötte lévőket, Szilárd már megint egy lépéssel mindenki előtt járva a bomba betiltásán fáradozott.  A magyar fizikus hatására tudósok egy csoportja elkészítette a Frank-jelentést, amely körvonalazta a nukleáris fegyverkezés veszélyeit. Ez a jelentés fellépett az atombombának a japán civil lakosság elleni bevetése ellen, helyette nem-katonai jellegű erődemonstrációt javasolt. 

• Lehetősége nyílt Hruscsovnál magánkihallgatáson járni és javaslatot tett egy „Moszkva-Washington forródrót” felállítására, amely megkönnyítené vészhelyzetben is a kommunikációt a szuperhatalmak vezetői között. Ezt végül a kubai rakétaválság után 10 hónappal, 1963-ban meg is építettek.
• Látható az is, hogy tudományos munkái során mindig ott bábáskodott az újonnan születő kutatási irányoknál: 1931-ben abbahagyta műszaki tanulmányait és az éppen kibontakozó kvantumfizika felé fordult. Az „Entrópiacsökkentés termodinamikai rendszerben intelligens lény hatására” című cikkét pedig az informatika és az agykutatás kiindulópontjának, az információelmélet és a kibernetika előfutárának tekintik. 

Az is igaz, hogy ő sem bizonyult tévedhetetlennek. A kubai rakétaválság idején Genfbe repült, hogy személyes közbenjárásával elhárítsa a III.világháború fenyegető kitörését. Itt élő barátjának ezt mondta:

„Atomháború lesz! Én vagyok az első amerikai menekült!” 

Kétségtelen, hogy objektív látásmódja nagyban hozzájárult ahhoz hogy kifürkészhesse a jövőt, ebben az esetben azonban alighanem éppen végtelen racionalitása és az emberi érzelmek ismeretének hiánya miatt nem számolt azzal, hogy az emberek végül képesek lesznek lerakni a fegyvert. A Szilárd és Fermi közötti különbséget B.T. Feldnek sikerült a legpontosabban megragadni és ez talán nem csak Fermitől, hanem a legtöbb embertől megkülönböztette:

​"Fermi sohasem lépett az A pontról a B-re, amíg nem tudott meg minden megtudhatót A-ról, és megfelelő bizonyítéka nem volt B-re vonatkozóan. Szilárd ellenben A-ról azonnal D-re ugrott, és nem értette, miért fecsérlik az emberek az idejüket B-vel és C-vel."

A suliban, irodalom vagy töriórán gyakran volt szó arról, hogy hogyan képzelte el az ókori ember a világegyetemet, ilyenkor mindig gúnykacaj kísérte az előadást, a tanár pedig szintén egyfajta önelégült mosollyal az arcán csitította a hallgatóságot azzal, hogy: „ Jaj, hát ők még honnan is tudhatták volna azt, amit mi már tudunk!”. Ilyenkor azt az örömöt láttam a többieken, hogy végre másoknál okosabbnak érezhetik magukat...kínos volt.

Én meg arra gondoltam, bárcsak lenne 10 perc az életemben, amikor elfelejthetném minden ismeretemet a csillagászattal kapcsolatban, és úgy nézhetnék fel az égre, hogy semmit sem tudok róla. Esetleg meghallgatnám az ókori elképzeléseket, majd ha letelt a 10 perc megtudnám, hogy melyiket is választottam:

Talán a babiloniaiaknak hinnék, akik az égboltot egy hatalmas búrának képzelték, melyen az istenségek tüzes szekereket hajtva közlekednek. Vagy az egyiptomi mitológia lenne szimpatikus, ahol az égbolt egy hatalmas óceán, melyen az istenek bárkákon eveznek, a Napot pedig egy óriási szkarabeusz görgeti. A kínai világkép akár nyertes is lehetne: a szögletes Föld felett a kerek, 8 oszlop által tartott égbolt helyezkedik el. A görög filozófusok pedig meggyőzhetnének arról, hogy az égbolt egy sötét lepel, amin a csillagok apró lyukak, amelyeken keresztül a kozmikus tüzet látjuk vagy hogy az egy kristálygömb, az égitestek pedig a kristálygömbbe vert szögek.

Persze nem csak ez a fantáziálás zajlott az ókorban, hanem egészen komoly csillagászati eredményekkel is rendelkeztek, különösképpen a görög városállamokban:

1. A számoszi Arisztarkhosz (Kr. e. 310–230) méréseivel megállapította, hogy a Nap sokkal messzebb van a Földtől, mint a Hold és sokkal nagyobb is utóbbiaknál. Mindezt továbbgondolva arra jutott, hogy a kicsi Föld kering a nagy Nap körül, és nem fordítva, mint azt a geocentrikus világkép állítja. Ezzel elsőként jutott el a heliocentrikus világkép gondolatához.
2. Eratoszthenész (Kr. e. 276–195) a Föld kerületét 39 375 km-nek számította, míg a ma ismert érték 40008 km.
3. Hipparkhosz (Kr. e. 190–120) készítette el az égbolt első csillagkatalógusát, melyben több mint 1000 csillag pontos pozícióját és fényességét határozta meg. A csillagokat 1-től 6-ig terjedő fényrendekbe sorolta, amit a csillagászatban – módosításokkal – mind a mai napig használnak.

A reneszánsz idején aztán újra "felfedezték" az ókori természettudósok munkáit, hamarosan pedig meg is haladták az antikvitás színvonalát. Kopernikusz kidolgozta az első részletes Nap-középpontú világrendszert, melyet ugyan számításokkal nem tudott alátámasztani, meglátásai mégis fontos mérföldkövet jelentettek. Kepler volt az, aki az első helyes leírást szolgáltatta a Naprendszer égitestjeinek mozgásáról. 

Aztán jött 1608. október 2-án egy holland optikus, Hans Lippershey, aki egy bikonkáv és bikonvex lencsét rakott egy csőbe és forradalmasította a csillagászatot. A távcsőnek nem sok jövőt jósoltak a korabeli tudósok, de Galileo Galilei nem tartozott közéjük. Azonnal elkezdte építeni saját eszközeit, melyek egyre jobbak és jobbak lettek. Míg Lippershey csak két, háromszoros nagyítású, torzított és elmosódott képet ért el, addig az itáliai tudós már hússzoros nagyításra képes, torzítás nélküli távcsövével kutathatott a világ titkai után.

Galilei aztán a mások által lesajnált eszközzel sorra szállította az érdekesebbnél érdekesebb felfedezéseket:

• Az addig teljesen sima felületűnek képzelt Holdról a következőt állapította meg:

"az árnyékot a fénytől elválasztó határ korántsem szabályos ív, mint a tökéletes gömbön, ellenkezőleg: egyenetlen, szabálytalan, telis-tele cikcakkokkal."

• A Földet szürkének és sötétnek képzelték, amely nem bocsát ki fényt, azonban Galilei észrevette, hogy a Hold sötét, tehát a Nap által meg nem világított része is kap valahonnan fényt. A Nap által megvilágított Föld fényével megvilágítja a Holdat- magyarázta helyesen.
• Megfigyelte, hogy a bolygók kerek korongoknak látszanak, míg az állócsillagok fényes, vibráló pontokként látszanak. Ezt a jelenséget is helyesen értelmezte: a bolygóknak nincs saját fényük, azt a Naptól kölcsönzik.
• Észrevette a napfoltokat is, azok vándorlását pedig a Nap tengely körüli forgásával magyarázta.
• Felfedezte, hogy a Jupiter körül 4 hold kering, amivel szemléletesen alátámasztotta, hogy nem a Föld a középpontja az összes égitest mozgásának.
• A folytonos szerkezetűnek tűnő Tejútról megállapította, hogy az rengeteg csillagból áll

Ezeknek a felfedezéseknek köszönhetően a 17. századra általánosan elfogadottá vált a heliocentrikus világkép. Ezután egyre nagyobb erőfeszítéseket tettek a bolygómozgások minél pontosabb leírására (Descartes, Newton, Laplace, Kant), a távcsöves megfigyelések sikerének köszönhetően pedig egyre több csillagvizsgálót alapítottak. 

Ma már persze kedvünkre válogathatunk a szebbnél szebb képek közül, melyeket a legmodernebb technikákkal készítenek és például a NASA honlapján könnyedén elérhetőek.

Bizony, elég sok idő telt el azóta, hogy Galilei 2 lencsével a farzsebében rohangált egyik velencei üvegmestertől a másikig. Ezeket a felvételeket például a 2,4 m tükörátmérőjű Hubble-űrtávcsővel készítették, mely az ibolyántúlitól kezdve, a látható tartományon keresztül, az infravörösig képes érzékelni a beeső fényt, és a többször is modernizált eszköz kiváló tulajdonságait még hosszasan lehetne sorolni..

Természetesen a Hubble-höz hasonló, modern csillagászati eszközök nem csak azért készültek, hogy szép képekkel szórakoztassanak minket, hanem komoly tudományos eredményeket szolgáltatnak. A csillagászat legszebb pillanata szerintem mégis az lehetett, amikor Galilei egyszerű kis távcsövével felnézett az égre és megállapította, hogy a Jupiter körül 4 hold kering. Hiszen a vita, hogy minden a Föld körül kering, ezzel végérvényesen eldőlt. Ekkor az emberiség szeme szerintem nem csak abban az értelemben nyílt ki, hogy messzebre volt képes látni, hanem egy teljesen új perspektívából volt kénytelen magára nézni, azaz, hogy a világegyetemnek csak egy része vagyunk és nem a közepe vagy az értelme. Ez manapság talán elcsépelt közhelynek hangzik, de 1609-ben a legtöbben pont fordítva gondolták és ezt a témát feszegetni nem is volt éppen tanácsos.

3 pontban összefoglalom Nektek, mit ne csináljatok semmilyen körülmények között, ha blogversenyen indultok:

1. Ne írjatok matematikáról!
2. Soha, de soha ne írjatok matematikáról!
3. Ha mégis matematikáról írnátok, inkább ne tegyétek!

Én most mégis megpróbálkozom a lehetetlennel, aztán jöjjön, aminek jönnie kell…

Egy-egy feladatot legtöbbször nem egy ember old meg, ez sokszor igaz a munkában is, de főként a tudományos kutatásokra jellemző. Ott gyakran előfordul az is, hogy valaki csak magának a kérdésnek a feltevéséig jut el.

Ilyen volt például a fizika történetének egyik legnagyobb talánya, hogy az anyag folytonos szerkezetű-e vagy vannak tovább már nem osztható egységei, azaz atomokból áll-e. Ezt a kérdést, melyet már az ókori filozófusok is próbáltak megmagyarázni, csak a 19. század végére sikerült megválaszolni.

A tökéletes számok

Egyszer valamilyen oknál fogva a tökéletets számokról olvasgattam (nyilván nem unatkoztam) és az tűnt fel, hogy a feladattal kapcsolatos fordulópontok között milyen rengeteg idő telt el. Egész biztosan lehetne számtalan hasonló példát találni, mindenestre nekem ez volt az a pillanat, amikor úgy igazán átéreztem azt, ahogy az emberiség sokszor úgy is képes összedolgozni, hogy akár több évszázad is eltelik mire újabb eredményt tudnak hozzátenni, egyetlen problémához.

A Rhind-papirusz egy óegyiptomi, matematikával foglalkozó írás, melyet Jahmesz írnok készített Kr.e. 1750 táján, de valószínűleg még korábbi ismereteket foglalt össze. Ebben már le van írva a tökéletes szám elmélete, nevezetesen a 6-é. Ezek a számok megegyeznek az önmaguknál kisebb osztók összegével (1 + 2 + 3 = 6).

Kr. e. több mint 500 évvel a  püthagoreusok úgy gondolták, hogy mindennek alapja a szám- a számokkal, azok összegeivel és arányaival minden kifejezhető- és a különleges tulajdonságú számoknak külön figyelmet szenteltek. Azt gondolták, hogy a 6

"részeinek integritása és a benne rejlő egyezség következtében a házasság és az igazság és a szépség"

jelképe. Mivel a 6 a legkisebb tökéletes szám, ezért szerintük a világot szükségképp hat nap alatt teremtették.

A tizenhárom könyvből álló, Kr.e. 300 körül keletkezett Elemek című műben Euklidész összegezte kora matematikai ismereteit. Itt már az is le van írva, hogyan találhatunk tökéletes számokat:

"IX. 36. Tétel Ha az egységtől kezdve kétszeres arányban képzünk egy mértani sorozatot, amíg a sorösszeg prím nem lesz, és az összeggel megszorozzuk az utolsó tagot, akkor a szorzat tökéletes szám lesz."

Na most veszítettem el a versenyt...

A keresés folytatódik

Az arabok érdeklődését is felkeltették a tökéletes számok és Ismail ibn Ibrahim ibn Fallus a 13. században megadta a 7 legkisebb tökéletes számot. A 16. századtól az európai matematika felvirágzott és a tökéletes számok világa itt sem kerülte el a legnagyobbak figyelmét: Antonio Cataldi, René Descartes, Pierre de Fermat, Marin Mersenne, Leonhard Euler is foglalkozott a témával.

Peter Barlow, angol matematikus 1811-ben azt írta, hogy több tökéletes számot már nem fognak találni, de tévedett, az érdeklődés pedig azóta sem csökkent.

Az, hogy léteznek- e páratlan tökéletes számok is, egyelőre megválaszolatlan kérdés. Szóval itt a kiváló alkalom, hogy elővedd a matekkönyved, rágyúrj a témára és ki tudja, ha elég keményen dolgozol és elérsz valamit, 500 év múlva talán valaki folytatja a munkád...vagy megcáfolja az egészet.

Azoknak, akik bármilyen területen kimagasló eredményt érnek el, számolni kell azzal, hogy a velük szemben támasztott elvárások is nagyobbak lesznek és ahogy a kocsmában, úgy itt is igaz: nagy ember nagyot esik. Következzen 4 példa arra, hogy a csúcson maradni bizony nem könnyű.

Az árja fizikus

Lénárd Fülöp korának egyik legkiválóbb kísérleti fizikusa volt. Vizsgálatai vezettek el az elektron felfedezéséhez, számos kitüntetést megosztva kapott Röntgennel a röntgen-sugarak felfedezéséért (a bécsi AkadémiaBaumgartner-díját, a Royal Society a Rumford érmét, a párizsi Akadémia a La Caze díját), a katódsugaras vizsgálatokra alapozva pedig kidolgozta az első struktúrált atommodellt (melyben az atom nagyobb részét már nem anyag, hanem az azon áthatoló éter tölti ki). Később a Nobel-bizottság is a Lénárd-Röntgen kettőst jelölte, ennek ellenére a Svéd Tudományos Akadémia az 1901-es fizikai Nobel-díjat egyedül Röntgennek ítélte oda.

A fényelektromos jelenséget vizsgálva olyan felfedezést tett, melyet a klasszikus fizika módszereivel nem lehetett értelmezni. A magyarázatotAlbert Einstein adta meg, aki éppen a fényelektromos hatás értelmezéséért kapta meg 1921-ben a fizikai Nobel-díjat. Lénárd, a mesteri kísérletező így hozzájárult a kvantumfizika megszületéséhez is, a Nobel-díjról pedig ismételten lemaradt, holott a jelenséget ő fedezte fel. 1901 és 1905 között minden évben felterjesztették Nobel-díjra, melyet 1905-ben meg is kapott a katódsugarakkal kapcsolatos munkásságáért.

Lénárd azonban nem volt képes lépést tartani azzal az új iránnyal, melyet a fizika a 20. század elején vett. Komoly tudományos vitába keveredettEinsteinnel, aki speciális relativitáselméletében, szinte kísérleti bizonyítékok nélkül vetette el azt az éterelméletet, melyet Lénárd alapfogalomként használt. Szakmai kudarcai  –melyet ő maga elsősorbanEinsteinnek tulajdonított- végül a náci ideológia felé  sodorták és a "deutsche Physik" vezéralakjává vált. A háború utáni, utolsó éveit teljes elszigeteltségben töltötte, nagyszerű eredményei pedig, melyekkel kiérdemelte az elismerést csaknem feledésbe is merültek.

Az alattomos

Mivel a 19. század végén használatban lévő hűtőközegek mérgezők vagy korrozívak voltak (kén-dioxid, metil-klorid, ammónia, szén-dioxid), így a halogénezett szénhidrogének feltalálása és alkalmazása a hűtéstechnikában igazi forradalom volt, hiszen ez az új anyag nem volt reakcióképes, mérgező vagy gyúlékony, innentől kezdve pedig gyorsan népszerűvé váltak az otthon használható hűtőszekrények a lakosság körében.

Aztán jött 1974-ben  M.J. Molina és F.S. Rowland cikke a Nature-ben és minden megváltozott. Kimutatták, hogy a nagyon stabil freon molekulák nem bomlanak el és lassan a 20-40 km magasságban lévő sztartoszférába kerülnek. Az ott tapasztalható UV-sugárzás pedig olyan szabad gyököket képez a freonból, melyek elbontják az ózon molekulákat. Végül azt a vegyületet, melyet egykor szent grálként ünnepelték, 1996-ra betiltották a fejlett országokban, így Magyarországon is.

Világegyenletet találni nehéz...

Einstein 26 évesen megírt négy cikket, melyekkel megalapozta a modern fizikát. Az elsőben a Brown-mozgással kapcsolatos tanulmányait írta le és megállapította, hogy ez kísérleti bizonyítékot szolgáltat az atomok létezésére. Még a méltán híres Nobel-díjast, Wilhelm Ostwaldot is sikerült meggyőznie az atomok létezéséről, aki az atomellenes iskola egyik vezetője volt (akkoriban a tudósok erősen kételkedtek az atomok valóságos létezésében). Második cikkével, mely a fényelekromos jelenség magyarázatát tartalmazta, útjára indította a kvantumfizikát. Ez 1921-ben Nobel-díjat is ért. A harmadik dolgozatban szereplő speciális relativitáselméletével feloldotta a Maxwell-elméletbeli állandó fénysebesség és a newtoni mechanika sebesség összeadása közötti ellentétet. Negyedikként pedig itt találjuk híres egyenletét (E=mc^2), mely a tömeg-energia egyenértékűséget fejezi ki, azaz megmutatta, hogy a tömeggel rendelkező részecskéknek nyugalomban is van energiájuk. 1916-ban aztán megjelent az általános realtivitáselmélet, melyet sokan a „létező legszebb” fizikai elméletnek neveznek.

Tudományos pályafutásának második fele azonban korántsem ilyen ragyogó. Nem kisebb vállalkozásba kezdett, minthogy valamennyi fizikai elméletet egyesítsen, a mikro- és makrovilágra egyaránt érvényes elméletet akart alkotni. Korábbi sikereinek köszönhetően kezdetben természetesen a figyelem középpontjában állt 1925-től kezdődő kutatása, a világképlet keresése azonban inkább csak fizikatörténeti érdekesség maradt.

"Megszállotként dolgozom, vadul lovagolok vesszőparipámon"

-mondta Einstein küzdelméről.

Thomas Thiemann német elméleti fizikus szerint azért sem találhatta meg a világképletet, mert nem vette figyelembe az összes kölcsönhatástípust. Az elektromágneses és a gravitációs erők mellett figyelmen kívül hagyta a legerősebb természeti kölcsönhatást, az erős kölcsönhatást és a radioaktív bomlásban szerepet játszó gyenge kölcsönhatást.

"A mindenre érvényes, egyesített elméletnek az összes ismert kölcsönhatást magában kell foglalnia"

- magyarázta Thiemann.

Mások szerint a kvantummechanika valószínűségi értelmezésének figyelmen kívül hagyása tette őt rövidlátóvá.

"A kvantummechanika bizonyára hatásos. Mégis egy belső hang azt súgja nekem, hogy ez még nem az igazi. Sok mindent mond az elmélet, de nem igazán visz közelebb az Öreg  titkához. Én legalábbis meg vagyok győződve, hogy Ő nem dobókockázik.”

-írta kollégájának, Max Bornnak.

Lénárd alighanem túl sokat foglalkozott azzal, mit gondol róla a közvélemény, Einstein esetében pedig a tömegeknek és a médiának voltak túl nagy elvárásai. Sokszor lehet azt olvasni, hogy a legnagyobb elmék fiatalon alkotnak igazán kimagaslót (ahogy Newton is). Ehhez alighanem köze van annak, hogy pályájuk elején nincsenek a figyelem középpontjában, így abban a tudatban dolgozhatnak, hogy az út csak felfelé vezethet.

Mindegyik esetben azért látványos a bukás, mert elérték a csúcsok csúcsát, mégis többet akartak...jó a freon nem, de ha a pandának lett volna még egy mancsa, biztos hogy abba is vett volna még valami harapnivalót!

Az, hogy a tudományos kutatásokat szükséges-e korlátok közé szorítani -és ha igen, akkor ez milyen módon lehetséges- egy fontos és érdekes kérdés, ehhez képest csak ritkán hallunk róla.

Szerintem a témának az iskolákban is helye lenne, hiszen ha ott arra tanítanak, hogyan lehet bizonyos anyagokat előállítani, meglévőket módosítani, új eszközöket adni az emberiség kezébe satöbbi, akkor talán joggal várhatjuk el, hogy azt is tudják, ezzel erkölcsi felelősség is jár.

Hogy mennyire nehéz egy-egy felfedezés jó vagy rossz mivoltáról dönteni, azok az eredmények is bizonyítják, melyek sokszor a jószándékú találmányból fordultak át rosszba vagy éppen fordítva:

• A román vegyész, Lazar Edelenau fedezte fel az amfetamint, melyet később hörgőtágító hatása miatt az asztma kezelésére hoztak forgalomba. Aztán az egyetemisták és a hadsereg már egészen más céllal alkalmazta…

• A harci gáznak kifejlesztett mustárgázról hamar megfigyelték, hogy jelentős fehérvérsejt csökkenést okoz. Ez vezetett az első kemoterápiás szer, a mustárnitrogén felfedezéséhez, mellyel 1942-ben jelentős javulást értek el limfómás betegeknél.

Ez a pár eset is mutatja, amit már mindenki régen tud: egy kutatási eredményt mindig üdvözölni kell, annak felhasználhatóságának eldöntésében pedig egy művelt társadalom közös akaratára lenne szükség, hogy ne egy ember nyomja meg mindig azt a bizonyos gombot.

A tudomány szabadságának van egy kifejezetten vicces vetülete is, melyről minden évben megemlékeznek az Ignobel-díjak átadásával. Sosem értettem, hogyan képesek sokszor kifejezetten nagynevű egyetemek ilyen kutatásokat támogatni, de én imádom ezeket. Néhány példa:

1. A Newcastle-i Egyetem kutatói állatorvosi kategóriában nyerték el a díjat, mert kimutatták, hogy azok a tehenek, amelyeknek van nevük, több tejet adnak, mint a névtelenek.

Amikor tudománytörténetben utazó magyar bloggerként azt a felhívást láttam, hogy írjon ’idegen’ témában posztot pénzért, akkor ez volt az első reakcióm:

Ennek oka pedig az, hogy jól ismerem a 20. század legkiválóbb idegenbe szakadt magyar fizikusközösségét,  és pontosan tudtam, hogy történetüket csillogó szemmel fogja olvasni mindaz, akit érdekelnek a természettudományok, akit érdekel a történelem, aki büszkén olvas honfitársai külföldi elismertségéről.

A múlt század negyvenes éveiben kezdett terjedni a Manhattan-tervben (melynek célja az atomfegyver kifejlesztése volt) részt vevő magyar tudósokra vonatkozó 'marslakók' elnevezés. Enrico Fermi - aki Szilárd Leóval megépítette az első atommáglyát 1942-ben - feltételezte egy földön kívüli, "igazán különleges és tehetséges" civilizáció létezését, mely bolygókat gyarmatosít. Nem értette azonban, hogy hol vannak most, hiszen a miénkhez hasonló, kiváló adottságokkal rendelkező planétát bizonyára nem hagynának figyelmen kívül. Szilárd így válaszolt neki:  

„Itt vannak közöttünk, de magyaroknak mondják magukat.”

A tréfás megjegyzést alátámasztani látszott az a tény, hogy a korabeli Budapest lélekszámához mérten valószínűtlenül nagy számban adott nagy tudósokat a világnak.

Az öt marslakó (Wigner Jenő, Neumann János, Teller Ede, Szilárd Leó, Kármán Tódor) rengeteg fontos felfedezést tett, például a szuperszonikus repülésben, a rakétatechnológiában, a kvantummechanikában, a molekuláris biológiában, a játékelméletben, a modern számítógépek kifejlesztésében és a sort még hosszasan lehetne sorolni.

Természetesen az 'idegen' szóról rögtön az 5 fizikus, és ez az anekdota jutott eszembe. Az igazság azonban az, hogy bizonyos tekintetben valóban kívülállóknak számítottak, mégis túlzás idegeneknek nevezni őket választott hazájukban, hiszen mindahányan a legkiválóbb amerikai egyetemek professzorai voltak, széleskörű elismerésben volt részük, sok esetben pedig fontos pozíciókat is betöltöttek. Egyikük azonban még köztük is outsidernek számított közéleti megnyilvánulásaival, politikai szerepvállalásával, tudóstársaihoz fűződő viszonyával. Bizony, ez nem más, mint Teller Ede, a hidrogénbomba atyja.

Bár Németországból kényszerűségből emigrált, Amerikában saját magának köszönhette, hogy a tudományos közélet jelentős részéből kiközösítették. A Manhattan-projekt vezetőjét, Robert Oppenheimert 1953-ban a Szovjetúnió számára végzett kémkedéssel vádolták meg, ezért 1 évvel később zárt ajtók mögötti meghallgatásán megbízhatósági engedélye felől döntöttek. Teller Ede volt az egyetlen vezető kutató, aki a biztonsági engedély megadása ellen tanúskodott:

„Személyesen sokkal nagyobb biztonságot éreznék, ha a köz ügyei más kezében nyugodnának”.

Oppenheimer nem kapta meg az engedélyt, Teller pedig száműzte magát a természettudományos körökből. Hans Bethe és Isidor Rabi, a két Nobel-díjas fizikus ezután kezet fogni sem voltak hajlandók vele.

Teller 1991-ben a béke Ignobel-díjat is bezsebelte, a következő indoklással: a hidrogénbomba és a csillagháborús terv kitalálásáért, illetve egész életén át tartó munkásságáért, amivel megváltoztatta az emberiség békével kapcsolatos gondolatait. 

Ezek után sokan veszik a bátorságot és pálcát törnek felette, néhány dolgot azonban nem árt figyelembe venni:

1.  Oppenheimer korántsem volt könnyű esetnek nevezhető. Göttingenben Max Born doktorandusza volt, aki a következő jellemzést írta róla:

„Ő látszatra szerény, de valójában belül igen arrogáns. Kétségtelenül nagyon tehetséges, de nincs semmi intellektuális fegyelem benne. Mindent jobban tudó ember modorával és minden neki adott ötletet kisajátítva mindannyiunkat megbénított háromnegyed évre. Végre fellélegezhettem, hogy elment és újra van bátorságom nekikezdeni a munkának.”

Bár ez nem igazolhatja azt, amit Teller az amerikai kutatóval tett, mégis ad némi magyarázatot a történtekre.

2.  Náci Németország, második világháború, deportálások, fegyverkezési verseny, mccarthyzmus, hidegháború… Ítéletet mondani olyan felett, aki mindezt saját bőrén tapasztalta még akkor is őrültség, ha történetesen a hidrogénbomba atyjáról van szó.

3.  Elért eredményeinek köszönhetően neve a legnagyobbak közt említhető. Például a Stephen Brunauerrel és Paul Emmettel megalkotott BET-egyenletek 50 éven keresztül a legtöbbet idézett cikkek között volt.

4.  A magyar fizikust a reaktorbiztonság atyjának is tartják és nem véletlenül. Felismerte a grafitmoderátoros, vízhűtéses reaktorok veszélyforrását (Teller-effektus), és kemény küzdelemmel sikerült leállíttatnia az USA-ban az olyan grafitos reaktorok működtetését, mint amilyen például később a csernobili erőmű lett (csoportjának számításai titkosítva voltak, így a szovjetek nem juthattak hozzá eredményeikhez).

Teller a béke elérésének azon szélsőséges módja mellett harcolt, mely szerint minél pusztítóbb fegyverek vannak a kezünkben, az országok annál kevésbé folyamodnak háborúkhoz vitáik rendezésekor, ez pedig sok ellenérzést váltott ki vele szemben. Olyannyira, hogy érdemeit sajnos hajlamosak elfelejteni és a háború megszállotjaként emlékezni rá.

197 évvel ezelőtt (1818. július 1-én), ezen a napon született az egyik legismertebb magyar orvos, Semmelweis Ignác, az "anyák megmentője". 

1847-es itáliai szakmai utazása után értesült barátja, Jacob Kolletschka haláláról, aki egy boncolás okozta vérmérgezésben hunyt el. Eltöprengett ezen és felismerte, hogy az a betegség, amely barátja halálát okozta és az, amelyet gyermekágyi láz néven ismertek, azonosak.

Először megállapította, hogy a klórvizes kézmosás megszünteti a kézen a boncolás utáni hullaszagot, majd rájött, hogy a gyermekágyi lázat az orvosok és orvostanhallgatók okozták azzal, hogy boncolás után átjártak a szülészeti osztályra, és ott fertőtlenítetlen kézzel vizsgálták a várandósokat.

Elsőként mondta ki, hogy a gyermekágyi láz nem önálló kórkép, hanem bomlott szerves anyagok okozta fertőzés következménye.

Kötelezte az orvosokat, az orvostanhallgatókat és az ápolószemélyzetet a szülészeti osztályokra történő belépés előtti klórmész-oldatos kézmosásra, majd kötelezővé tette az egyes betegek vizsgálata közötti klóros kézmosást is. Akkoriban ezek rendkívül népszerűtlen intézkedések voltak.

Tanait - az osztályán gyakorlatban bizonyított hasznosságuk ellenére - az orvosi közvélemény visszautasította, az eljárását mások nem alkalmazták, nem látván be az ok-okozati összefüggést.

Semmelweis ugyan még nem ismerte a kórokozó baktériumokat, de miután Louis Pasteur felfedezte a mikroorganizmusokat megtörtént az áttörés. Ennek nyomán kezdett Joseph Lister angol sebész is antiszepszissel foglalkozni. A fertőzést gátló eljárások jelentőségét és annak bevezetését is csak az ő meggyőző munkája nyomán, lassanként fogadta el az orvosszakma.

153 évvel ezelőtt, ezen a napon született Lénárd Fülöp, az első magyar származású Nobel-díjas.

Lénárd 1886-tól Heinrich Hertz asszisztenseként a katódsugár (elektronnyaláb) vizsgálataival kezdett foglalkozni. Kiváló minőségű kisülési csöveit saját maga tervezte, és elkészítésükben is részt vett.

Röntgen is vásárolt Lénárdtól katódsugárcsöveket, hogy megismételje Lénárd kísérleteit. A röntgensugarak felfedezése körül ez okozta kettejük között az elsőbbségi vitát. Lénárd szerint azt a tényt, hogy a láthatatlan sugárzás nemcsak a fémfólián, hanem az emberi testen is keresztülhatol, nem lehet új felfedezésnek tekinteni. A tudományos közvélemény is hasonlóképpen vélekedhetett, hiszen több díjat is megosztva kaptak:

• a bécsi Akadémia Baumgartner-díját
• a párizsi Akadémia a La Caze-díját
• a londoni Royal Societya Rumford-érmét

A Nobel Bizottság is a Lénárd–Röntgen-kettőst jelölte erre a díjra, ám a Svéd Tudományos Akadémia döntése alapján mégis csak Röntgen kapta meg.

1902-ben arra a meglepő felfedezésre jutott, hogy ha például nátrium felületét fénnyel világítja meg, elektronok lépnek ki belőle, melyek energiája azonban nem a fény intenzitásától függ. A jelenséget a klasszikus fizika alapján nem sikerült értelmezni.

A magyarázatot Albert Einstein adta meg 1905-ben az Annalen der Physik ugyanazon számában, amelyben a relativitáselméletre vonatkozó tanulmánya is megjelent és elsősorban ezért kapta meg 1921-ben a fizikai Nobel-díjat (”az elméleti fizika területén szerzett érdemeiért, különös tekintettel a fényelektromos jelenség törvényszerűségeinek felismeréséért”). A fényelektromos jelenség a fény kvantumos természetének egyik alapvető bizonyítéka, így a kvantummechanika kialakításában fontos szerepet játszott.

 Lénard Fülöpöt 1901 és 1905 között minden évben felterjesztették a Nobel-díjra, míg 1905- ben aztán megkapta, a katódsugarakkal kapcsolatos munkásságáért.

 A húszas évektől támogatta a náci ideológiát,  a ún. „Deutsche Physik” vezéralakjaként a német fizika felsőbbrendűségét hirdette a spekulatív (zsidó) fizikával szemben. Ebben valószínűleg az is közrejátszott, hogy Einsteint Nobel-díjjal tüntették ki a fényelektromos hatás magyarázatáért, noha magát a jelenséget ő fedezte fel.